Első negyedéves sulisikerek

A Finn Nagykövetség ismét meghirdette immár hagyományosnak nevezhető pályázatát, ezúttal III. kerületi 7-10. osztályos tanulók számára.

A pályázat témája: "Az én Finnországom" volt. Rajzzal és fogalmazással lehetett pályázni. Iskolánkat öt tanuló képviselte, négyen közülük tájképeket készítettek a lappföldi négy évszak jegyében. A nyertes pályamű Pálfalvi Regina A lappföldi tavasz című képe lett, amelyet a nagykövetség egy helsinki úttal jutalmazott. Babanyecz Bálint pedig különdíjban részesült Van egy dédelgetett álmom című írásáért.

Móricz Anita 7.a

Pálfalvi Regina 7.a

Barabás Csongor 7.b

Schmidek Adrienn 7.b

Van egy dédelgetett álmom… Akkor még csak alsós voltam, és Nóra néni is távol volt, elutazott a messzi Finnországba. Egy napon azonban postán érkezett tőle üdvözlet egy különleges naptár formájában. Ezen a naptáron az év tizenkét hónapját egy-egy finn tájat ábrázoló gyönyörű fénykép jeleníti meg. A március havin a következő kis szöveg áll: „Kedves tanítványaim! A mi kis faházunk pontosan ilyen volt Lappföldön. Még a kép kora tavaszi színei is élethűen adják vissza a finn táj szépségét. Bárcsak közösen is eltölthetnénk itt pár napot!” Attól a naptól kezdve ez a kép és ez a pár sor újra és újra visszatér a gondolataimba. Álmosító hétfő reggeleken például, amikor ránézek a naptárra Finnország gazdag színei festik át a szürke délelőttöt.

Aztán fél év után Nóra néni is hazatért, és ha csak tehette, folyton Finnországról mesélt. Olyan sokat és olyan átéléssel, hogy gyakran vágyom rá, bárcsak néhány napra magam is finn iskolás lehetnék. Rengeteg dolgot szeretnék belezsúfolni abba a pár napba. Az első utam biztosan a kikötőbe vezetne. Várnám a hazaérkező halászokat, hajóikon gazdag zsákmányukkal. Megcsodálnám a különleges halakat. Persze elkészítve is szívesen fogyasztanék belőlük. A rénszarvas-pástétommal és a rénkolbásszal már sokkal nagyobb gondban lennék, mert ki szeretne falatozni egy olyan gyönyörű és szelíd állat húsából, amit esetleg előző nap etetett a parkban. Akkor már sokkal inkább a jellegzetes mustamakkarából ennék, pedig elsőre a finneknek ez a véres hurkaszerű étele sem túl bíztató látvány. Ha néhány napra mégis finn diák lehetnék, az Északi sarkkört biztosan átlépném, a híres „Arctic Circle”-ön csak az egyik lábam helyezném az Északi sarkkörre, így egyszerre két égövön is állhatnék. Ha pedig már odáig eljutottam, felkeresném Joulupukkit Rovaniemiben, az igazi otthonában és minden barátom kívánságát tolmácsolnám neki. Talán segít egymás megértésében a közös nyelvi gyökereinkből eredő, még élő néhány szavunk. Halat és vajat biztos kérnék majd két lapáttal. Ha pedig kora tavasszal vagy ősszel lehetnék finn cseregyerek, akkor számolatlanul készíteném a felvételeket az északi fényről és a megunhatatlan ezer tó vidékéről. Amikor már a lábam is lejártam – hisz mindent látni szeretnék – megpihennék egy mökkiben, a finnek kis nyaralójában, ahol szaunázhatnék is, persze kizárólag favágás és vízhúzás után, mert az csak úgy az igazi.

Ezen a ponton nemcsak képletesen álltam meg pihenni, de a valóságban is átolvastam az eddigieket, és úgy gondolom, hogy ennyit bármelyik érdeklődő magyar gyerek tudhat vagy elképzelhet Finnországról. Én viszont sokkal többre vagyok kíváncsi. Szeretnék például én is készíteni egy a Nóra néniéhez hasonló „road movie”-t, mert az informatika, mint minden korombeli srácot, nagyon izgat. Ezért lenne jó eljutni Tamperébe is, a híres európai „szilikonvölgybe”. Arra most még gondolni sem merek, hogy milyen csodás lenne egy középiskolai évet vagy egy egyetemi szemesztert tölteni Finnországban. Akkor állandóan kortárs művészeti kiállításokat látogatnék, filmfesztiválokra járnék, és alternatív zenét hallgatnék élőben. Esetleg magam is játszanék egy zenekarban…

Az emberek tudatában minden népről élnek jó és rossz feltételezések, általánosítások, előítéletek. A finnekkel kapcsolatban nekem főként pozitív dolgok jutnak az eszembe. Hallottam róla például, hogy mennyire vendégszeretőek, és persze ezt is nagyon szívesen megtapasztalnám egy sokgyermekes finn család körében. Ahogy lelkesen kapcsolódnék bele környezetvédelmet óvó programokba is, amelyek a finnek életmódjába már természetes módon beépültek. Nagyon izgatja a fantáziámat az a fehér, különleges anyagú zsák is, amelyben a hulladékot gyűjtik, majd végül a zsák maga teljesen lebomlik. A finneknek leginkább az a képessége ébreszt tiszteletet bennem, hogy milyen természetesen alkalmazkodnak az éghajlati adottságokhoz. Arra gondolok, hogy azt a néhány napsütéses órát milyen tartalmasan töltik el, de a hosszú, borús délutánjaikat és estéiket is közösségi programokkal színesítik.

Egyelőre azonban egy borús őszi hétfőn ülök az osztályban, kicsit unom is az órát, de ha rápillantok a naptárra, a naptáron a kis mökkire, biztosan tudom, hogy nekem egyszer belülről is látnom kell egy ilyen kis faházat! Végigtekintek a barátaim hasonlóan unott arcán, és abban is biztos vagyok, hogy ezzel a képzeletbeli utazással dobom majd fel a hangulatukat a szünetben. Ha pedig az utazás a valóságban is sikerül, majd mi mesélünk Nóra néninek. Csak győzze hallgatni!

A kerületi Diákolimpián asztalitenisz sportágban Ollé Dániel párosban (Raffael Jenővel) és egyéniben is második helyezést ért el, kosarasaink pedig Pálfi Jenő vezetésével aranyérmesek lettek.